Az imént csörgött telefonom.
Te hívtál, olyan fél kilenc volt.
Sírásod a szívemig hatolt,
Gyötrelmet éreztem hangodon.
Azt mondtad, gyűlölsz, már nem szeretsz,
De csak magadat hitegeted,
Mert lelkedet is kiteheted,
Tudod, hogy boldog már nem lehetsz.
Hisz lelkedben Te is átérzed,
Kettőnk sorsa egy kell, hogy legyen,
S tudod, mint Hannibál a hegyen,
A bajon velem kell átérned.
Kisvárda, 2006. február 18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.