Szeretek éjjel ébren lenni.
Az Isten tudja miért, van egy efféle furcsa szeszélyem, immáron évek óta. Van valami megfoghatatlan atmoszférája az éjjeli csöndnek, mikor már mindenki nyugovóra tért, és üres a hatalmas ház, amelyben gyerekkorom óta élek. Nem mindig laktam itt, volt, mikor falun éltünk, s az is megesett, hogy édesanyámékhoz kellett költöznöm. De ez már régen volt, nem is fontos, miért nem maradtam velük. Nemsokára úgyis végleg elhagyom ezt a házat is, új környezetbe kerülök, és talán az éjjeli ébrenlét sem lesz már olyan, mint addig.
De addig minden valószínűséggel sokszor fogok még a sötétben elmélkedni, és olykor elszívni egy szál cigarettát, amely ilyenkor olyan különlegességgel ruházza fel a pillanatot, hogy valóban úgy érzem, ezekért a percekért érdemes élni. Na nem a cigaretta, hanem a pillanat megismételhetetlensége miatt. Egy ilyen alkalommal ugyanis olyan gondolatok armadája tör rám, hogy azokat megpróbálni nyomon követni meglehetősen botor vállalkozásnak bizonyulna. Ilyenkor azonban úgy érzem, szinte szárnyalok. Az igazság meglepően közelít ehhez az állásponthoz, annyi korrekcióval, hogy a gondolataim szárnyalnak.
Nincs is ezen mit csodálkozni. Hiszen éjjel minden annyira más. Az árnyak megnyúlnak a lámpafényben, és a megszokott tárgyak valami kísérteties misztikummal töltődnek fel, amitől hírtelen bizsergető érzés hatalmasodik el rajtam. A néma csöndben felerősödnek a hangok, s a parketta egyetlen reccsenése is olyannak hat, mintha kísértetek bolyonganának föl-alá az üres házban. Ilyenkor minden zörej, minden pattanás, koppanás külön figyelmet érdemel, olyan bánásmódot, amivel aligha találkozhat napközben, mikor autók zöreje, tányérok csörömpölése, és hangos veszekedés nyomja el őket. Ilyenkor azonban minden apró rezdülés önálló életre kel.
Ma azonban valami számomra is érthetetlen okból nem élvezem az éjjelt. Miközben ezeket a sorokat írom, folyton olyan érzés markolja a torkom, mintha valaki engem bámulna. Egyedül vagyok. Már többször meggyőződtem róla. Mindenki más alszik régen, csupán én ülök itt, egyedül a szobában, a tekintettel saját tulajdon hátamon. Ez a tekintet komoly, de ugyanakkor gyermeteg módon kíváncsi, minden érdekli, amit éppen teszek, vagy tenni kívánok. Úgy gondolom azt is látja, hogy éppen mire gondolok. Nem tudom kié ez a tekintet, de valaki olyasvalakié, akinek fontos a sorsom, s talán abban is segíteni próbál, hogy ezt jól alakítsam.
A hideg borzongás játszik gerincemen föl-alá, kezemet pedig olyan forróság öntötte el, hogy teljes mértékben ellenkezik azzal, amit egész testemben érzek. Ez ugyanis olyasfajta jéghideg érzés, mint amilyet télen éreztem, mikor ugyancsak ébren maradtam éjjelente. Úgy vélem ez a tekintet tartozik valakihez, aki meglehetősen fontos információt szeretne velem közölni, épp csak nem ereszti valami tőlünk független erő.
-A vonat hírtelen belekürtöl az éjszakába.-
Nem tudom mit akar tőlem, de a borzongás egyre erőteljesebbé válik. Mintha közeledne felém a tekintet. Már olyan közel van, hogy szinte itt ül mellettem, mégsem tudom megérinteni a gazdáját. Nagyon rossz előérzetek fognak el, szinte már remegek. Akkor szoktam ilyen izgatott lenni, mikor régi ismerősökkel találkozom, azonban az izgatottságtól nem tudok megszólalni. Úgy gondolom a tekintet gazdája is valami ilyesmit érezhet most. Azonban ő valami más okból nem szól hozzám. Mi lehet ez az ok?
Ismét közelebb hajolt, már-már azt is érzem, ahogy mély levegőt vesz, aztán néhány másodperc múlva kifújja. Egyenesen a nyakamba. Ettől újra jeges borzongás uralkodik el rajtam, mely valósággal a csontomig hatol. Megremegek. A tekintet árgus szemekkel figyeli, amint ezeket a sorokat írom.
-Valami koppan a folyosón.-
Nem tudom mi lehet az, amit közölnie kell velem, de bizonyára fontos lehet. Érzem, ahogy küszködik a szavakkal, azonban hangja nem jut el a fülemig. Minden bizonnyal már rég elmondta volna, biztosan figyelmeztetett volna, ha képességeiből vagy erejéből futná erre, azonban csak ül a néma csöndben, és várja, hogy talán én megsejtem azt a titkot, melyet egyelőre még csupán ő tud. Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném tudni, de mindenesetre bizton jobb lenne, mint az ez érzés, amely most hatalmába kerített.
Mintha megfogná valaki hátulról a nyakamat. Olyan fogást érzek, mint mikor valaki bizalmasan a tarkómra teszi a tenyerét, mielőtt olyan titkot súgna, melyet nem tudhat mindenki, nekem is csak őszinte barátságból mond el. A tekintet gazdája azonban egyetlen szót sem szól, csupán keze melegíti nyakamat. Ugyanakkor a borzongás egyre erőteljesebbé kezd válni. Úgy érzem, a szoba, amelyben ülök, egyre hidegebb, már a szikráját sem érzem annak a meghitt melegségnek, amely mindig is jellemezte ezt a házat. Most egy csapásra olyanná vált, mint egy amolyan jégbarlang.
Lebegő érzés kerít hatalmába. A tekintet gazdája már olyan közel került, hogy légiességéből egy keveset talán nekem is kölcsönzött. Azt hiszem most kell elszívnom egy cigarettát, különben a félelem az őrületbe fog kergetni. Remegő kézzel nyúlok a színes cigarettásdobozért, és lassan, bizonytalan lépésekkel elindulok a teraszra. Talán valamelyest megnyugszom.
Az ajtón kilépve hírtelen megszűnik a szorongató érzés. Ide nem követ. Hatalmasat sóhajtva kuporodom le a legfelső lépcsőre, s néhány pillanatig zsebemben matatok, keresve az öngyújtómat. A következő percben már a cigaretta kékes füstje száll fölfelé, én pedig lassan, meggondoltan szívok belé egy párat.
A meghitt csendet hírtelen valami halk motoszkálás töri meg. Végigfut a hátamon az ismerős érzés, azonban oldalra pillantva megnyugvással konstatálom, hogy csupán hangyák apró serege furakodik kifelé a fehér falból, mindjárt mellettem. Az érzés azon nyomban el is múlik, én pedig egy gyermek kíváncsiságával fürkészem az apró rovarokat, amint azok hullámzó sorban masíroznak kifelé a kicsiny repedésen át.
Cigarettámmal végezve ismét belépek a házba, azonban rejtélyes módon már nem érzem a tekintetet. Nyugodtan ülök le kedvenc székemre, s folytatom az írást, amit így be is fejezhetek, hiszen már nem volna elég tartalmas, és időpocsékolásnak tűnhet az olvasó szemében azokról az eseményekről olvasnia, amik ezután történtek, vagy fognak történni. Valószínűleg már úgyis bekövetkezett, amire a tekintet gazdája figyelmeztetni akart.
2006. június 26.
