Egy fénykép az asztalon, rajta egy kopott arc,
A szív és az ész között nem dúl már ádáz harc.
Már nem hallgatok az eszemre, igaz nem is tudok,
Bár lehet, hogy szívem után a végzetembe futok.
Rohanok feléd, egyszer tán elérlek,
S hogy szerethesselek, csupán erre kérlek.
Egy csodás szempár mélyen a szemembe néz,
De a kín vaskeresztje halálosan nehéz.
A kín, mit a józan elme diktál.
Eltűntél, s egy képtelen szerelemben hagytál.
Szabadulnék ebből, de hogy nélküled éljek,
Mikor tied a percek, órák, napok, éjek?
A kilőtt nyíl szívem közepébe talál,
Te vagy az örök élet, vagy az örök halál.
Csak az dönt, viszontszeretsz, vagy sem-
Hogy az égbe emelkedem, vagy a mélybe esem.
A lábamon már szinte alig állok,
És magam előtt csak egy földi angyalt látok.
S hogy ez nekem áldás vagy átok?
Ez az egy csupán, mire választ várok.
Kisvárda, 2002. december 26.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.