Egy karlánc csupán, mi enyém marad,
S oly teméntelen sok kavargó emlék,
Pedig egykor – és úgy hiszem nem rég-
Még e karjaimban tartottalak.
Egy szemvillanás és porrá hamvad
Negyedfélszáz hónap boldogsága.
Tegyek bele mindent egy kosárba,
Legyen benne tört szív, elfáradt agy?
S ha elértem, hogy mind beleférjen,
Súlyos pakkomat vállamra kapva,
Izzadtan lépjek a patyolatba,
S szóljak, hogy ragyogjon hófehéren!?
Feledjem el azt, hogy boldog voltam?
Engedjem ködbe veszni arcodat,
S fegyvert letéve hagyjam harcomat
Veszni Veled, s bízzak egy jobb korban?
Bárhogy teszek is, karomon a lánc
Aranyból lassan vassá változik,
S elmém már csak Rólad ábrándozik.
Ez érzés megmarad, míg engem látsz.
Kisvárda, 2006. január 30.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.