Én-vers
Születtem, élek, mint bárki más.
Egyszer talán majd meg is halok,
(S ebben biztos ha nem is vagyok,
Remélem e törvény mégis hibás.)
Aludni, inni, s hát enni még
Szoktam, miként ez helyénvaló.
S bár lelkem nem fedi fehér zakó,
De titkot sem rejt e félcseppnyi jég.
Szerettem olykor, engem soha.
Kígyókat én is melengettem.
Keblembe balgán beengedtem.
Ágyamból két nő lengett tova.
Hiszek Istenben. Hiszem, hogy van.
Hiszem, hogy a sors karja lenget.
Hiszem, ha most nem sokat melenget,
De fog majd, ha addig kitartottam.
Rémít a rokonok eljövő halála.
Rájuk az idő minő kevés:
Úgy tűnik el, mint bolhaszökkenés,
S marad a gyermek egyes-egymagába'.
Köröttem fű-füst, szer-szerelem,
Bor, sör könnyű párája lengedez,
De tárt karokkal hiába lenget ez,
Minduntalan távolba terelem.
Ez vagyok én, ez meg hát, a vers.
Egyszer tán megírom majd jobban.
Vagy máshogy, ha fejem falba koppan,
Mert félek most kissé még hátha nyers.
Kaposvár, 2008. december. 1.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.