Rendelnék! Szóltam, s a pincér ott is termett,
Nesztelen szárnyalta át a csöppnyi termet.
Kíváncsian állt asztalomnál kis noteszével,
Ám könnyedén jegyezte meg lángeszével,
Hogy én csupán bort kérek.
Majd egyedül hagyott kínzó magányomban,
Mely nemsokára a múlttá is vált nyomban,
Mikor újból kis asztalom felé tartott,
Miközben fél kezén kerek tálcát tartott,
S elém tett egy poharat.
Boldog volt a lelkem, hogy a magány tovaszáll,
Előttem vidáman égett egy gyertyaszál,
S lelkem lángja csillámlott a pohár falán,
Mely immáron társam lett, és több is talán.
S már nem voltam egyedül.
Csak ültünk, s az ódonszagú szürke élet
Helyére manna ízű szereleme lépett.
Ó, mily tündéri csoda volt akkor élni!
S ebben a mesében nem kellett már félni,
Hogy őt elveszíthetem.
E pohár maga volt a földi hűség,
Mézédes nektár, nem rossz keserűség.
Tiszta, mint a kristály, s a hegyi patakok.
Úgy tűnt, már e Földön többet nem kaphatok.
És talán nem tévedtem.
Mint vörös rubint kicsiny poharam alján,
Úgy ült a drága bor, és síri nyugalmán
A földindulás sem változtatott volna;
Ha a Föld kártyavárként összeomolna.
Azt hittem akkor este.
Lassan, áhítattal emeltem a számhoz
Kis poharam (mit most minden szavam átkoz)
De akkor benne még méz volt, égi nektár,
Egy cseppjét is elveszteni szörnyű nagy kár.
Élveztem minden percet.
Aztán köd szállt rám a rózsa színeivel,
Szelíd hullámival, göndör íveivel.
Nem láttam át rajta, nem láttam a Napot,
Nem láttam magam sem, mily szánalmas vagyok.
Csak a poharat láttam.
És táncolt előttem, azt mondta, hogy szeress!
Jobbat nálam nem találsz, hát ne is keress!
Magad szívében minden kétséget megölj!
Csak arra kérlek, vigyázz rám, össze ne törj!
S ő zúzott darabokra.
Övé lett mindenem, minden gondolatom,
Ezért immár csupán magam okolhatom.
Így lett minden perc a múltnak martaléka,
Szívemben él annak minden maradéka:
Oly rengeteg sok emlék.
S már a pohár sincs, a pult mögé költözött,
Tovatűnt, megfürdött, s talán átöltözött.
Én meg csak ülhetek, kicsiny asztalomnál,
Törött életemnél, mint egy roncshalomnál,
És egy verset írhatok.
És beleírhatom mennyire szerettem őt,
E kicsiny poharat, mint a szeretett nőt,
Ki együtt volt velem hosszú időkön át,
S együtt élvezhettük az élet mámorát.
De ma már ő sincs velem.
Elvesztette szemem, mint e kis poharat.
Csak az emléke, mely szívemben marad,
S bízhatom, hátha boldog lesz nélkülem is,
Noha a szívem marja száz izzó tövis,
De legalább ő boldog.
Én pedig csak ülök kicsiny asztalomnál,
És az utolsó levelet markolom már,
Melyen csupán annyika áll: egy pohár bor.
S egy kedves emlék arról a vörös lányról,
Kit oly nagyon szerettem.
Kisvárda, 2005. május 9.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.