Libegés. Lábaimban hullámok vívnak vad csatát.
Barátomat vízcseppekként fújja szét a nyári szél.
A lift fala üveggé dermed, min én látok csak át,
S darabokra hullva süllyedek, amint szintünkre ér.
Szobánkban pálmafák közt operát néz egy torz alak,
Szavaim kottáját hosszú szalagként rakosgatom.
Egy vörös hajú lény a szék lába mellett elszalad,
Majd kék léggömböt fújva lágyan leng ki az ablakon.
Mondataim zord kövekként a Léthébe merülnek,
Nem tudom, hogy szóltak-e vagy ezt is csak elképzelem.
A burán köröttem zengő igéim lyukat ütnek,
Az alakok mozogni kezdenek a fényképeken.
Az éterbe varázsport szórok tulajdon kezemmel,
Torkom kiszáradt folyómeder, hol homokvihar zúg,
Az absztrakt festményeken új értelmet fedezek fel:
Egy csirkeláb a Dunába apró kavicsokat rúg.
Kifáradt szemeimre hályogként furcsa köd terül,
Ágyam szelíd medence, miben lágyan ringatózom,
A paplan, mint hűséges kedves, karjával fon körül,
S a csönd zenéjét hallva Hüpnosz karjába fogódzom.
Gyöngyös - Kisvárda, 2007. április 22.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.