Napról napra jobban hiányzol, mióta szeretlek,
A sors a szerelmet hozta nekem keresztnek.
Tudom lehetetlen, s így töviskorona szorul fejemre,
És a szenvedély lassú kínhalállal feszít keresztre.
Talán megrettent majd égi szenvedélyem,
De végleg rab lettem szíved börtönében.
Hozzád láncol a szerelem, s szörnyű tűzzel éget,
Pedig tudom: elérnem lehetetlen téged.
Napról napra írok, és gondolok rád sokat,
S tűröm a fájdalmas ostorcsapásokat,
Miket maga Ámor mér rám súlyos erejében,
S napról napra nő édes szenvedésem.
Megátkozott Ámor, mérget csalt nyilába,
És sebzett szívvel bezárt a legmélyebb zárkába.
Nem ereszt, s növeli napról napra kínom,
De érted ezt a kínt is a végezetig bírom.
Bár megőrjít a tudat, hogy elérhetetlen vagy,
S a gondolat napról napra nyugodalmat nem hagy.
Három súlyos rács van köztünk, három hosszú év.
Miért büntetett meg így engem az ég?
Őrzi börtönömet Ámor, vállán sebző íjjal,
S ha próbálnék felejteni, megsebez egy nyíllal.
Növeli a kínom, terhét vállamra rakja,
Vágyakozom utánad, egyre jobban… napról napra.
Kisvárda, 2002. december 24.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.