Zenghetnék én ódát, vagy hőskölteményt,
Olyat, mibe belereng a föld és az ég,
Legszebbet is, ha tudnék verset írni,
Itt lesz most ennek is vége. Így ni.
Döbbenet, mennyi minden fér el ily kevés sorba,
Ó mennyi gondolat. De néha esik rajta csorba,
Ritkán nem sokat ér, hogyha csak irkálunk,
Az ostoba sorok előtt értetlenül állunk.
Mit is írhatnék, ezen gondolkodom bőszen,
Istenem! Mire kitalálom, felállok majd őszen.
Semmi sem jut eszembe, hiába próbálom,
Igen. Az értelem e versben csak álom.
Pácban voltam én mindig a versekkel,
Erre most még írnom is nekem kell.
Túl nehéz ez nekem, hatalmas feladat,
Ily rövid versért is hogy töröm magamat.
Zsenge fű nő már kinn a szabadban,
Ó végre már érzem, hogy tavasz van.
Felébredt a világ, nem alszik már tovább,
Inkább fejére veszi a tavaszi koronát.
Zsonglőrködni szavakkal, ez nehéz dolog.
Utrírozni nem akarok, de úgy érzem, fogok.
Zsonglőrködni tehát nehéz és komoly,
Az, kinek nem sikerül, a szónak örök fogoly.
Kisvárda, 2004.november 5.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.