Lángol lelkem, ha Terád gondolok,
Egyben szárnyalok és elborzadok.
Égő seb a tudat, hogy elhagynál,
Lágyítja csókod, mit utóbb adtál.
Némán ülök, és arra gondolok,
Édes álmom a semmibe robog.
Mert boldog voltam, de már nem vagyok.
Versre tollamat hiába fogtam,
Egy megrakott tálról jóllakottan
Lám aligha álmodik valaki.
Eme mámort szavakkal mondani
Dacos kudarc lenne csak, nem egyéb.
Ah, de most írhatok kínt, keservet,
Zengő ódát, összetört szerelmet.
És társam csupán a remény maradt:
Lám csak egy rossz álomból felriadt,
Egyre ziháló testben ébredek,
Te pedig szívem lágyan kérleled:
Elmúlt rossz álmod, s itt vagyok veled.
Mellém bújsz, s halkan súgod, hogy szeretsz.
Kisvárda, 2005. szeptember 27.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.